A lelki betegségek nyomában
Ami nem öl meg, az megerősít?
Röviden? Igen. Hosszabban? Nagyon nem. Megdöbbentő, hogy mennyi tetszetős félig sem igaz takarja el előlünk a valóságot. De csak azért, mert az igazság egyik arca tetszetősebb, szembetűnőbb és megnyugtatóbb, még ott van a másik. Nincs ez másként az általunk kiállott csapások során szerzett lelki sebek esetén sem. Már pedig akinek lelke van, az időről – időre sérül is, majdnem(!) úgy, mint a test.
Ancsel Éva, a kiváló tudós és író szerint: “A testi sértésekről készíthető látlelet. Így az is megállapítható, hogy hány napon belül gyógyulnak. De ki mondja meg egy szóról, egy hangsúlyról, egy vállvonogatásról vagy egy röhögésről, hogy meddig lehet utána életben maradni, s miféle belső vérzésekbe hal bele ilyenkor az ember?”
Fájóan igaz! Egy nyílt lábszártörés biztosan arra sarkall, hogy azonnal mentőt hívjunk, és szakorvoshoz siessünk, hogy minél előbb pontos diagnózist és megfelelő kezelést kapjunk. Pedig nem ölt meg. Ugye?
Ám, ha egy magánéleti vagy munkahelyi helyzetben, (krízisben, stresszhelyzetben, konfliktusban stb.) szenvedünk el egy durva lelki sérülést, ugyanígy száguldunk-e gyógyíttatni magunkat? Dehogy. Nyilván kapásból tudunk tucatnyi okot sorolni arra, hogy miért nem. Logikus, racionális okokat. Már csak az a kérdés, hogy ezek az okok meggyógyítanak-e? Segítenek-e eltüntetni a sérülést.
Hm. Meg biztosan nem gyógyítanak, de a sérülést – ideig óráig – segítenek eltüntetni a szemünk elől. Mások elől. És amit nem látunk, az nincs is… Vagy?! Ráadásul a hatékonyságot tekintve nagyszerűen működő kognitív minták és lelki folyamatok is segítenek a baj leplezésében. Nincs itt kérem semmi látnivaló, csak “csapásokat adunk és csapásokat kapunk”. Ugye?
Pont így teszünk azokkal a testi bajainkkal, megoldatlan problémáinkkal, nemszeretem szokásainkkal, zavaró élethelyzeteinkkel is, amelyek itt és most nem fájnak (nagyon), és nem annyira látványosak. Pató Pál úr legjobb tanítványaiként, furcsa gazdaként gyűjtjük, etetjük ezt a gyilkos falkát. Megszokjuk. Komfortzónán belül van. Azután egyszer csak ránk dől a ház. Pedig “nem gondoltuk volna”. Miért is nem?!
Olyankor persze pánikban kapkodunk fűhöz-fához, és dühösen a világra, sértett gyerekként hívnánk a csodát. Tessék valakinek azonnal meggyógyítani, megjavítani, helyrehozni! Kicsit zavar, hogy a lelkünk mélyén tudjuk, ezt mi szúrtuk el, de rettenetesen, ám most mindegy is. Jöjjön a (meg)mentő! Valaki. Mi meg majd szépen hagyjuk magunkat. Vagy nem, hiszen haragszunk.
Tudta?! A (túl) csendes, rejtőzködő gyilkos éppen olyan veszélyes, mint az üvöltve támadó. Sem a szem becsukása, sem a hátat fordítás nem véd meg tőle, sőt csak kiszolgáltatottá, védtelenné tesz. Nem foglalkozni, nem szembenézni mindazzal, ami káros és veszélyes ránk nézve: súlyosan önveszélyes felelőtlenség.
Viszont ezt legalább sokan együtt és ismétlődően követjük el, azzal a szilárd hittel és meggyőződéssel, hogy “tulajdonképpen nincs semmi baj”. Pedig van. Mint Miloš Forman nagyszerű filmjében: “Tűz van babám”
Ám minden jó, ha a vége jó: segítséget kérni
- lehet,
- olcsóbb,
- hatékonyabb,
mint rejtegetni a bennünk élő csendes gyilkosokat.
+36 30 188 8077 (dr. Rusznák Tamás)